Rákosrendező: egy elfeledett állomásérték hatalmas áron
Rákosrendező egy Budapest szívében elhelyezkedő, nagyobb részt elhanyagolt és beépítetlen terület. Az általa képviselt ingatlanpiaci érték azonban irigylésre méltó, ami az ingatlanbefektetők figyelmét is magára vonta. Az elmúlt évtizedek során a helyszín sorsa ugyan a feledés homályába merült, az állomásépület romokban áll, a szemét szinte mindent ellep, de ez nem akadályozta meg abban az illetékeseket, hogy most hatalmas üzleti lehetőségként tekintsenek rá.
Az áldatlan állapotok dacára a terület körül azonnal megindult a pezsgés, amikor megjelent az első pletyka a lehetséges eladásról. Ekkor azonban Rákosrendező már nem egy elfeledett vasúti rom volt, hanem a jövőbeli nagy ingatlanberuházások színtere. Az állam ilyenkor gyorsan mozdul: az évtizedeken át törvényesen, békésen ott élő lakókat – számlákat rendre fizető, környezetüket gondozó családokat – kilakoltatták. Az ok? Látszólag egy átfogó ingatlanpanama felépítése, amelyhez a területre arab befektetők is rávetették szemüket.
Történelmi hanyagság: Rákosrendező állomása a magyar abszurditás szimbóluma
A rákosrendezői pályaudvar mai állapota nem kevesebbet tükröz, mint egy korrupt, elhanyagolt infrastruktúrarendszer tökéletes példáját. Az épület külsőleg és belsőleg is szinte felismerhetetlenné vált, a környezete pedig egy gigantikus szemétlerakóra emlékeztet. A rendszeres karbantartás és fejlesztés ezen a helyszínen is pusztán ígéretként létezik, miközben a kilakoltatások és az ingatlanügyletek szárnyalnak.
Nemcsak a romos állapotokat, de a területen lakók sorsát is tovább súlyosbította az eladás hírverése. A Tatai úti MÁV-telep két sor apró háza, amely a közeli közvagyon elpusztítása ellenére is megmaradhatott volna, kényelmetlen címkével lett ellátva az ingatlanügyletek szempontjából. A lakók jogszerűen éltek itt, a területet gondozva, de sorsuk egyértelmű: kilakoltatás. Az apró házak jelenléte semmivel sem csökkentette volna a terület piaci értékét, azonban mégis mindent megtettek annak érdekében, hogy a családoknak távozni kelljen.
Állami erőforrások „rossz helyre” allokálva
A MÁV jogi hátterű és ügyintézési erőforrásait szinte szimbolikus szintre emelve fektették bele abba, hogy a lakókat kitelepítsék. Az e mögött álló erőfeszítések ráfordított munkaórákban mérve többszöröse annak a költségnek, amelyből az állomás borzasztó állapotban lévő mosdóit rendbe tehették volna. Azok a hétköznapi emberek, akik nem illenek a nagyszabású üzleti víziókba, a kilakoltatások során háttérbe szorulnak – miközben az ingatlanbefektetés hada megpróbálja újratervezni a környezetet.
A „Mini-Dubaj” álma és az elpazarolt közvagyon
Az arab befektetők által vizionált miniatűr Dubaj városnegyed ígérete jött, látott, majd elillant. Ugyan az ügylet eladásra kelt része végül nem valósult meg, a helyi közösségeket már kiszorították, a területet azonban továbbra is a vergődése jellemzi. Az ügy tehát pontosan beleillik a magyar közvagyonkezelés „csapdájába”, amelynél az érintett infrastruktúrák magánérdekek oltárán történő felszámolása a valós szükségleteket háttérbe szorító döntések árnyékában zajlik.
Mindezek csupán egy újabb példa arra, hogyan történik megint az, hogy az állami szereplők nem a köz, hanem egy szűk körű befektetői réteg érdekeit tartják szem előtt. A kilakoltatások célja végső soron egyetlen érdekcsoport megbízásából megmozdított állami gépezet működését példázta – a társadalmi érdekkel szemben.
