Budapest XXII. kerületének egy csendes munkásszállójában négy évvel az Oroszország által indított ukrajnai háború kezdete után több ezer kárpátaljai menekült él napról napra, küzdve a megélhetésért. Az itteni kárpátaljai családok, akik az irreguláris és drámai események következtében elveszítették otthonaikat, sajátos nehézségekkel néznek szembe. 2024 augusztusában a magyar kormány döntése értelmében azokat, akik szerintük nem „közvetlen harci területről” érkeztek, megfosztották a lakhatási támogatástól, ezáltal több család – köztük számos nő, gyermek, roma, tartós beteg és fogyatékkal élő – kerültek az utcára.
A negyedik téli évforduló alkalmából, 2026. február 24-én, a munkásszálló konyhájában beszélgettünk Máriával, Leával és Veronikával, akik története sokakéhoz hasonló: ők is a több ezer menekült között vannak, akik elmenekültek a háború elől, és sorsuk most a bizonytalanságban rejlik. Kárpátalja, ahol élnek, Magyarország határain belül helyezkedik el, a legnagyobb magyar kisebbség otthona.
Mária elmondja, hogy 2022 február 24-én indultak útnak, amikor a háború kitört. Eleinte Budapestre érkeztek, ahol az állam segítségét élvezték, de az ellátás fokozatosan csökkent, míg végül nem maradt semmi. Veronika kijelenti, hogy most már mindent megtesznek, hogy túléljék a mindennapokat, de a helyzet egyre nehezebbé válik.
Két évig Kocson éltek egy menedékeseknek kialakított szálláson, ám a kormány rendelete 2024 augusztusától újraértelmezte a menekültek helyzetét, kijelentve, hogy a Kárpátaljáról érkezők nem jogosultak az állami támogatásra. Ez a döntés sok családot sújtott, melyek közül sokan, köztük Máriaék is, megélték a kilakoltatás, a rohamos elszegényedés és az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézségeit.
A kormánybiztos, Pál Norbert által jóváhagyott kérvények hatvan százalékát elutasították, az eljárás során sok esetben indoklás nélkül, amely miatt Máriaék is kétségbeesett helyzetbe kerültek. A birtokukban lévő 40 ezer forinttal érkeztek Budapestre, ami messze nem elegendő a tartós megélhetésükhöz, és most közös lakásban élnek, ahol egyszerűen kénytelenek megosztani a rendelkezésre álló erőforrásokat. A család tagjai, köztük a szívbeteg Mária, étkezést és más létfontosságú szolgáltatásokat nem tudnak biztosítani maguknak, hiszen orvosi ellátásuk sincs, egészségbiztosításuk pedig nem érvényes Magyarországon.
Miközben a menekültesetek jelentős politikai és jogi vitákat generálnak, a civil szervezetek esetenként megragadják a kezdeményezést, amelynek célja, hogy támogassák az elhagyatott családokat, ugyanis ők több, mint egy statisztikai adat. Négy évvel a háború kitörése után a családok továbbra is harcolnak a megértésért és a jogorvoslatért, felépítve újra az életüket a háború után. A jövőjük azonban még mindig rendkívül bizonytalan, és az állam által nyújtott támogatások híján kizárólag a társadalmi szolidaritásban bíznak.
