A parlamenti bizottság által Pintér Sándortól 26 éve bekért titokzatos ukrán aktáról
Az elmúlt két évtized folyamán az Átlátszó riporterei egy titokzatos nyomozati anyag sorsát kutatják, amely Pintér Sándor akkori belügyminiszterhez köthető, és 2000-ben kellett volna átadni az olajbizottságnak. Azóta a bizottság hiába kérte a dokumentum bemutatását, a válaszok elmaradtak, és Pintér Sándor azóta is mellőzte a témát, arra vonatkozóan, hogy mi történt az anyaggal: vajon titkos-e vagy már feloldották a minősítését. A kormányváltás után az új tárcavezető szintén nem tudott arról, hogy létezne ilyen irat.
Az ügy nemcsak Pintér Sándorra, hanem a környezetében zajló politikai és jogi eseményekre is rávilágít. Az előző belügyminiszter, aki az olajbizottsággal kapcsolatosan is fenntartotta a titkolózást, szintén nem reagált a bizottság kérdéseire. Míg az Országgyűlés Hivatala címezte válaszokat, az olajszőkítési ügyekhez hormonálisan bekapcsolódott titkos iratok feloldása során nyújtottak tájékoztatást az iratok sorsáról.
A Tisza Párt frakciója javaslata szerint: „A rendszerváltás nem lehet teljes, amíg nem tárjuk fel, hogyan tűnt el a nemzeti vagyon jelentős része a magyar emberek szeme elől.” Itt az ideje, hogy a politikai és gazdasági felelősséget a közvagyon elvesztése ügyében világosan megfogalmazzuk. A riport szerzője az 1990-es évek körüli időszak fehérgalléros bűnözésének ügyeit kutatja, amelyek között az olajszőkítés is kiemelt figyelmet kapott.
Azok, akiket a bűnözéssel kapcsolatos bírósági eljárások miatt ítéltek el, mint például Portik Tamás vagy Jozef Roháč, nem voltak könnyen hozzáférhetők a média számára. A börtöninterjúk során sokszor nem kérdezhettük meg azokat a részleteket, melyek jelentőséggel bírhatnak a közelgő politikai változások szempontjából.
A magyar kormány az ukrán szervezett bűnözéssel kapcsolatos kampányai során folytatta a közvélemény félrevezetését, miközben adatok nem támasztották alá ezeket a vádakat. Kérdéses, hogy a közelmúltban kijelentett politikai narratívák mennyire voltak valós alapúak, különösen a már említett ukrán vonatkozású nyomozati anyagok eltűnése kapcsán.
A bizottság 2000. november 30-i jelentésének minősítése világosan mutatta, hogy a Pintér Sándor által megválaszolt nyomozati anyagok kérdései hogyan maradtak érintetlenül és válaszolatlanul a bürokratikus gépezetben. Az iratok sorsával kapcsolatos következtetések a közérdek védelmében napi jelentőséggel bírnak, és a jövő politikai átláthatóságáért küzdő állampolgárok számára még inkább sürgető tényezőkké váltak.
Összességében megállapítható, hogy a nyomozati anyagok eltüntetése, valamint a titkosítással kapcsolatos gyakorlat a hatalommal való visszaélés kifejezéseként is értelmezhető. A kérdések, hogy kik felelnek ezért a mulasztásért, továbbra is tisztázatlanok maradnak, s az új kormány intézkedései lesznek azok, melyek megvalósítják-e a valódi átláthatóságot hazánkban.
